Hó vége van. Nekem ilyenkorra már rendszerint elfogy a pénzem. Persze ügyesebben is beoszthatnám a fizetésemet. De ezt inkább hagyjuk.

Reggel történt velem egy kisebb csoda. Találtam egy ötszáz forintost a kabátom belső zsebében. Kerestem egy kis jegyzetet, ami egy füzetből kitépett lap sarkára íródott, és mit ad Isten, pénzt találtam.  Amikor ez történt, akkor épp egy Starbucks kávézó mellett haladtam el. Korán volt még, megkívántam egy kávét. Bementem. Beálltam a sor végére. Voltak előttem körülbelül tízen.
- Biztos nemrég nyitottak – gondoltam, mert még a presszógépet töltötték, felmostak, átöltöztek, satöbbi. De a pultos lány már végtelen szakértelemmel készítette egymás után a kávékat, kinek mi tetszett.

Csöngött a telefonom.  Egy régi barátom hívott, aki valahol a határ mellett lakik. Igen ritkán beszélünk, nagyon megörültem neki. És már az első mondatot is úgy mondta el, hogy fülig ért a szája a boldogságtól. 2013-ban talált munkát. Tudom, hogy nehezen ment neki, a kis családja sokat nélkülözött. Nem egyszer elmondta, hogy mennyire hálás mindenkinek, akit ismer, a plébánostól a polgármesterig. Kérdeztem, hogy mi a munka, de sajnos elöntötte az agyát a lila köd, és nem hallotta meg.  Még valamit hebegett arról, hogy milyen baromi jól fog jönni neki havi hatvanezer forint, és hogy nem kell majd választania a fűtés és az evés között. Aztán elbúcsúzott, mondván hogy még el akarja újságolni ezt a csodálatos hírt még pár embernek, és letette.

Közben sorra kerültem a pultnál.
- Egy presszó kávét kérek, sok-sok cukorral - mondtam, némi erőltetett, reggeli vigyorral.
- Szimplát, vagy duplát készíthetünk?
- Szimplát.
- Elvitelre lesz?
- El.
- Köszönöm, négyszázkilencven forint lesz.

Odaadtam a lánykának a találtpénzemet, elvettem a kávét. Egy kis egydecis műanyag pohárka volt, félig vagy háromnegyedig töltve. Tettem bele némi cukrot, meg egy kis tejszínt, és elindultam a villamos felé.