Nézem a televíziót, olvasom az újságot, olvasom az interneten a rengeteg cikket. És hozzá az utcán látom a sok-sok hatásvadász választási plakátot. Némely plakát arról szól, hogy mi mindent csinálna az illető jelölt, ha megválasztják, némelyik a másikat fikázza. Csak az igazi problémát nem feszegeti egyik sem. Közbiztonság, bűnözés, végkielégítés… Ezek nem problémák. Teljesen felesleges politikai kérdést csinálni belőlük. Az, hogy a BKV-nál egyesek mennyi pénzt durrantottak meg, az egy bűncselekmény, amit egy pártatlan bíró majd elítél. Nézzünk egy fontosabbat. Hogy miért megy el a fiatalok nagy része külföldre. Élni. Nem látogatóba. És tágra nyílt szemekkel csodálkozunk, hogy „Jéééé, miért?” Szerintem ez nem a probléma maga, hanem annak egy tünete.
Lehet, hogy itt nem jó élni? Több mint valószínű, hogy ez csak durva általánosítás. Én például szeretek itt lenni. Csak egy kicsit nehéz. És dühítő. Mert az, akinek a feladata az lenne, hogy élhetőbb országot kreáljon, az pusztán azzal foglalkozik, hogy az előző megbízott próbálkozásait semmisítse meg. Ha jó, ha nem. Tételezzük fel, hogy van két (vagy több) halmaz, aminek minden eleme jót akar az országnak. Van az egyik pártnak is egy halmaza, és van a másik pártnak is. Sőt, mindnek. Létezik-e, hogy a halmazoknak nincs metszete? Vagy csak degradáló egyetérteni? Fura kérdések, talán jobb is, ha nem foglalkozom a megválaszolásukkal. Nem is az én dolgom. Nekem csak rossz érzéseim vannak.
Éppen tegnap volt egy hír a tévében, hogy valamelyik gyógyszergyártó cég kiegészíti a koraszülöttekkel foglalkozó orvosok fizetését. Bizonyára sokan olvastátok a hírt, nem részletezem. De amikor meghallottam, akkor nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek. Vagy csak nekem jutnak eszembe olyan szavak, hogy gagyi, kisstílű, vagy nevetséges? Egy olyan emberről beszélünk, aki mindennap több tucat kisbaba életét menti meg. Tudjátok, hogy mennyi a fizetése? Nettó százhúszezer forint. Csak a miheztartás végett, mert ugye unió van, számoljuk már ki euróban is, körülbelül 420-430 euró. Te most nyilván (és jogosan) arra gondolsz, hogy „Ja, hát az orvosok kiegészítik a maguk bérét, többszörösen”. De ebben az esetben kevésbé jöhet ez szóba, ugyanis egy koraszülött intenzívre nem igazán lehet bemenni, osztani a paraszolvenciát. Valószínűleg álom marad az a világ, ahol nem is kell. Lássuk csak, van-e még ilyen? Naná. Az én anyám, ha jól emlékszem nem ment oda az általános iskolai napközis tanáromhoz, hogy „Parancsoljon, itt egy pár ezer forint, kösz, hogy nem fojtotta meg a gyereket…” Vagy az a tűzoltó, aki kirángat a házból, hogy ne égj halálra? Szerintem nem sok jattot kap… Helyette elmegy a szabadnapján emésztőgödröt ásni, egy kis mellékesért. Ahelyett, hogy az összeégett hullák látványát próbálná kipihenni. Vagy megengedne magának egy kis luxust, és felmenne a családjával a normafára rétest kajálni, és utána hintáztatá a srácokat a játszótéren. Folytathatnám a sort a kórházi nővérekkel, rendőrökkel, buszsofőrökkel, és (bár sokan nem haragudnátok, ha nem lennének) APEH ellenőrökkel. De minek? Mindannyian tudnánk példá(ka)t mondani. Szóval egy ilyen ember fele annyit keres, mint a bécsi út túlsó végén egy takarító. Csak ezt elegánsan senki sem látja meg. Vagy látja (és ez a valószínűbb), de nem tesz semmit.
Annak idején apáink és nagyapáink feltették a nagy kérdést, hogy „Fiam, mi leszel, ha nagy leszel?” Mondtunk mindenfélét, ugye? Voltak, akik kukásautót akartak vezetni, volt aki mozdonyt, a lánykák többnyire királylányok akartak lenni. De akinek beválik a terve, és valóban kukaszállító lesz, azt sajnáljuk. Egy pár évvel később viszont vigyázni kell. Mert amikor a gyereknek már benő a feje lágya, és itt lenne az ideje, hogy eldöntse, hogy Ő mi szeretne lenni, akkor dől el, hogy a gyerekből lúzer lesz, vagy ász. Tedd a kezed a szívedre. Ha a gyereked eléd áll, hogy „-Apa/Anya, én márpedig beállok tanárnak”, mit mondanál neki? Lehet, hogy elküldenéd a szobájába, hogy ezt gondolja át újra. 1989 óta a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre Magyarországon gyakorlatilag nincs elfogadható válasz. Eltorzítva talán van értelme: Honnan szerzel pénzt, ha nagy leszel? A nagymama a könnyei előbújnak a büszkeségtől, amikor az unokája bejelenti, hogy ő kvantumfizikus lesz. És aztán jön a realista papa, és jól lealázza a gyereket, hogy ő azzal a diplomájával elmehet tanítani, vagy egy laboratóriumba kutatni valami szabad szemmel nem látható méretű, és egyébként is több ezer fényévre található részecske után, miközben a családja éhen hal. A gyerek fejet hajt, és rádöbben, hogy amit nagy betűs ÉLET-ként emlegetnek, az egy nagy rakás szar. És ezzel eljön a felnőttkor.
Pedig ennek oly egyszerűen kellene mennie: Tanulni kell. (Figyeltek, gyerekek?) Sokat. És rengeteget. El kell végezni minimum egy egyetemet. Vagy kettőt. És akkor, ha van egy kis szerencséd, akkor jó életed lesz, gazdagságban, boldogságban. És negyven év munka után megpihenhetsz. Ehelyett a valóság a következő: tanulni kell. Mindegy mit, csak legyen papír. És ha van egy kis protekciód, akkor jól élhetsz egy ideig, de aztán spórolj, mert nyugdíjad az nem lesz.
Ezzel a dogmával fárasszuk csak a fiatalokat, én már csak egy szobára vágyom, ahol meleg van, meg van egy fotel, amire le lehet ülni. Már nem akarom megváltani a világot. Pedig annakidején csodákat akartunk tenni. Talán Te is emlékszel.
Hogy miért megy el a gyerek? Mert azt a csodát keresi, amiről már lemondtam. Ő még benne akar lenni a lexikonokban. „Nyomot akar hagyni”. Persze azzal, hogy friss diplomával elmegy Londonba pizzát kihordani, csak a statisztikaszámításokban lesz egy pálcika. Nyomnak nyom. Igaz, hogy aprócska, de nyom.
