Ezen a cikken régóta gondolkozom. sokszor elkezdtem már, de mindig valami agymenés lett belőle. Ezúttal nem hagyom magam.
Meglátsz egy lányt. Szembejön az utcán. Szolidan szexi. Nem mondható rá, hogy kurvás, de mégis, a válla kilátszik, keblei formája átsejlik a ruháján, talán miniszoknyában van, vagy egy szűk kosztümnadrágban, csípője kerek, combjai formásak, és magas sarkú cipőt visel. Hímek, akik ezt olvassátok, tegyétek a szívetekre a kezeteket. Mi az első gondolatotok, ha megláttok egy ilyen nőt? Hogy „Jaj, de jó lenne vele meginni egy kávét!” Ugye? Bizony hogy nem. Valószínűleg mindannyian egy kellemes erotikus együttlét jutna eszünkbe. Egy korábbi írásomban felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt a tevékenységet nem illik trágárabb szavakkal kifejezni. Tartsuk ezt be. Egy kis huncutsággal lehet mondani, hogy M.I.L.F.
Na, és akkor jön a kétség. Kábé, mint valamelyik Cola reklámban annakidején. Mit fogunk csinálni? Na mit fogunk csinálni? Semmit, mint mindig. Az ember tart a visszautasítástól. De mi van, ha nem itt van a baj?
Mi van, ha azt mondom, hogy a gondolatod, ami eszedbe jutott a hölgy láttán jogos, és helyén való? Mert ugye van benned vágy, vannak benned hormonok. A hölgy miért néz ki úgy, miért viseli pont azokat a ruhákat, miért használ parfümöt, rúzst, szájfényt, arcpirosítót, és még rengeteg általam nem ismert izét? Valószínűleg azért, mert pontosan tudja, hogy ezt a reakciót fogja kiváltani belőled.
És mi állunk, és úgy csinálunk, mint ha észre sem vennénk. Megáll mellettünk a zebránál, és ahelyett, hogy jóóól megnéznénk, mereven bambuljuk a piros lámpán vigyázban álló manuszt. Ha megjelenik a zöld táncoló pasi, akkor lehet menni, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül szemkontaktus keletkezzen. Mert akkor jön a borzalmasan debil kérdés, hogy „Mit nézel?”
Erre rengeteg frappáns válasz van, általában egysoros ökörségek, az interneten annyit találsz belőlük, hogy Dunát lehet vele rekeszteni. Ha épp gonosz hangulatban vagyok, akkor adekvátnak érzem a választ, hogy „majmot”. Mert hát azt mégsem mondhatom neki, hogy „Épp azon gondolkoztam, hogy milyen pózban tudnám a popsidat és a cicidet egyszerre markolászni”. Mert egyébként az őszinte válasz valami hasonló volna. Az élelmesebbje erre lekeverne egy irgalmatlan pofont, a szerényebbje gyors léptekkel, füstölve arrébb vonulna. Mert hát ki látott még ekkora tahót?
Joggal vádolhatnál cinizmussal, ha tárgyalni kezdeném, hogy akkor miért sír minden nő, hogy nem talál egy őszinte pasast. :) Úgyhogy ki is hagyom, de jelzés szinten itt hagyom ezt a rövidke bekezdést.
Miért is kell nekünk emlősállatból emberré visszafejlődni?
Vannak mondatok, amik úgy kezdődnek, hogy „Az emberiség….”, meg „A társadalmi együttélés alapvető blablabla…”. Ezeket meghagyom a tudósoknak, meg a nálam okosabb embereknek. Nem értek hozzá. Képeznek egyetemeken elég szociológust, protokoll szakértőt, vagy főállású lórungcsiszolót, majd ők kibogozzák. Én csak a szerény lelkem kétségit szeretném elétek tárni.
Vannak ösztönök. Fajfenntartás, táplálkozás, életben maradás. Csak hogy a legalapvetőbbeket soroljam. Ma ezeknek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Mert aki ezek szerint él és cselekszik, azt kikiáltjuk állatnak. Most jön a tanult olvasó kommentárja, miszerint „Ez különbözteti meg az embert az állattól”. És ez így is van. Jómagam is szeretem a mértékletességet (mértékkel), a kultúrát, az intelligens párbeszédet. Szeretek késsel-villával enni, pohárból inni, és nem esek neki az utcán a szembe jövő nőknek.
Na, most végre eljutunk odáig, hogy miért kezdtem el ezt a cikket megírni. Az ösztönök elnyomása, és azok társadalmi viselkedésformákkal helyettesítése bizonyos fokig elfogadható, és szükséges. Nem eszünk kézzel, nem erőszakolunk meg minden szembejövő nőt, nem guggolunk le a járda közepére szarni, satöbbi. Csak az a baj, hogy ezek az elvárt viselkedések normává váltak. A férfiak és a nők között egyre kisebb a különbség. Mert minek az? A gyenge férfiakat megvédi a törvény, (jobb esetben elég a viselkedésnorma), a nők erős pozíciókban dolgoznak, (és ne mondják, hogy nem). És az a furcsa, hogy a párkapcsolatokban ezek a túltenyésztett fiatalok dominálnak. Talán láttál vékony, feltűnően jól fésült fiatalembereket, bő nadrágban. Elhiszed, hogy ők az ideális férfiak? És mindezt csak és kizárólag annak köszönhetik, hogy a társadalmi normák (ha pechük van, a törvény) megvédik őket a széltől is. És eljutottunk odáig, hogy nincs szükség erős, egyenes hátú, és becsületes „férfiakra”, mert nem az számít erősnek, akinek a karja izmos, és jelleme erős, hanem aki jobb ügyvédet tud megfizetni. Nem az számít „faszagyereknek”, aki fel tud mászni a Mátyás-templom csúcsára (szándékosan túlzok, ne köss bele), hanem aki ügyesebben ver át embereket. És masszív betonfalként óvja meg őt a társadalmi norma. (Istenem, ha tudnád, mennyire gyűlölöm ezt a szót.)
A lánykák meg, (gondolod, hogy megússzák?) úgy élnek, és úgy viselkednek, mint ahogy a Cosmopolitan diktálja nekik. Mind gyönyörű, mind fiatal, és azt csinál, amitől pozitív megerősítést vél kapni. Ülnek a bisztróban, isszák az oly divatos rozéfröccsüket, és valóban, az övék a világ. Joguk van véleményt nyilvánítani mindenről és mindenkiről. Úgy, hogy azt az intelligensnek hitt kis világuk jónak látja. És újra: Megtehetik, mert a társadalmi normák megvédik. (Sarkítok: Ezt úgy kell érteni, hogy nem áll fel valaki és vágja tarkón egy székkel, mert nem fér bele a kedvenc normánkba. )
Félreértés ne essék, nem vágyom középkorra, háborúra, vagy olyan helyzetre, ahol az izomerő és az életösztönök a tényleges életben maradáshoz kellenek. Bár a fent leírtakat láttad már Te is, feltetted-e már a kérdést, hogy hova vezet ez? Természetesen a jövőt senki sem tudja megjósolni. De elképzelni nem nehéz.
Már így is sokat rizsáztam, engedd még meg, hogy gyorsan summázzam: Nem azért kell kultúrembernek lenni, mert bízol abban, hogy a másik betartja a normákat és nem ver pofán, hanem önmagadért. És ne tégy olyat, amiért néhány évtizede még jogosan hozzád vághatta volna valaki a kesztyűjét. De ha már bunkó vagy, akkor tudd felvenni!
